(2Péter 3:18)
Gondolj bele, mennyivel boldogabb és energikusabb lennél, ha nem próbálnád folyton irányítani és helyreigazítani az embereket.
Gondolj bele, mennyivel boldogabb és energikusabb lennél, ha nem próbálnád folyton irányítani és helyreigazítani az embereket.
Charles Swindoll írta: „Add meg szeretteidnek azt a méltóságot, hogy elkövethessék a saját hibáikat és tanulhassanak belőlük. Ha mindig beleavatkozol más dolgába, nemcsak kiégsz, de Istent is akadályozod abban, hogy munkálkodhasson az illető életében. A másik ember az övé, nem a tiéd!”
Amikor a törvényeskedő zsidó hívők a kóser étkezési törvényeket rá akarták erőltetni a pogányból lett hívőkre,
Pál ezt írta: „Aki eszik, ne vesse meg azt, aki nem eszik, aki pedig nem eszik, ne ítélje meg azt, aki eszik, hiszen Isten befogadta őt” (Róma 14:3).
Néha előfordul, hogy amikor szentek próbálunk lenni, túl keményen bánunk a másik emberrel.
Az, hogy te nem érzed szabadnak magadat valamire, még nem jogosít fel arra, hogy elítéld azokat, akik megteszik – kivéve, ha ez olyan valami, amit a Szentírás egyértelműen tilt.
Ha határozott véleményed van is valamiről, nincs jogod azt másokra rákényszeríteni.
Vigyázz, lehet helyes teológiád, de rossz hozzáállásod!
Gladys M. Hunt írja: „Az elfogadás azt jelenti, hogy értékesnek tartalak úgy, ahogy vagy.
Nyugodtan beszélhetsz arról, hogy érzed magad és miért érzed úgy.
Az elfogadás azt jelenti, hogy mindez valakit tényleg érdekel.
Az elfogadó környezetben kipróbálhatsz új ötleteket anélkül, hogy lehurrognának… akár eretnekségnek tűnő gondolatokat is kifejezhetsz, és intelligens kérdésekkel megvitathatod őket.
Biztonságban érezheted magad. Senki sem fog elítélni, még ha nem is értenek veled egyet.
Ez nem jelenti azt, hogy soha nem fognak helyreigazítani, csak azt jelenti, hogy bátran lehetsz önmagad.” Ha az igazságról van szó, légy rendíthetetlen!
Ám ha olyan lényegtelen dolgokról van szó, mint a személyes preferenciák, szokások és hagyományok, akkor ahogy Pál apostol mondja: „mindegyik legyen bizonyos a maga meggyőződésében” (Róma 14:5).
