A jó szülők minden gyermeküket igyekeznek egyformán szeretni, ahhoz a gyermekükhöz azonban, akinek a legnagyobb szüksége van rájuk, különleges szeretettel fordulnak.
Erma Bombeck író és humorista egyszer azt írta: „Minden anyának van kedvenc gyermeke.
Nem tehet róla, ő is csak ember. Nekem is van kedvencem: az a gyermek, akit különlegesen közel érzek magamhoz, akivel olyan szeretet köt össze, amit senki más nem érthet meg.
A kedvenc gyermekem az, aki túl beteg volt ahhoz, hogy a születésnapi partiján jégkrémet egyen, aki karácsonykor kanyarós volt, akinek fekvőgipszet kellett viselnie egy sportsérülés miatt, aki az éjszaka közepén belázasodott, akinek asztmás rohama volt, akit az ölemben vittem a sürgősségire.
A kedvenc gyermekem az, aki elrontotta a zongoradarabot a koncerten, aki hibázott a helyesírási versenyen, aki öngólt lőtt a meccsen, akinek ellopták a kerékpárját, mert elfelejtette lezárni.
A kedvenc gyermekem önző, éretlen és indulatos volt.
Sebezhető volt, magányos, nem tudta, hogy miért él ezen a világon – ugyanakkor nagyon csodálatos is volt. A többieknek is van kedvenc gyerekük.
Mindig ugyanaz: az, akinek abban a pillanatban bármilyen okból szüksége van rád: hogy beléd kapaszkodhasson, kiabálhasson veled, megbántson, megöleljen, hízelegjen, kifizettesse a telefonszámlákat vagy kiönthesse a szívét; de leginkább csak azért, hogy ott legyél vele.
” Vagy ahogy Jézus mondta a tékozló fiúról: „Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt.”
