A Bibliában ezt olvassuk: „Hit által áldotta meg a haldokló Jákób József mindegyik fiát, és botja végére hajolva imádkozott.”
Képzeld el ezt: minden alkalommal, amikor Jákóbnak valamilyen istenélménye volt, fogott egy kést, és egy helyen körbefaragta a botját, hogy ez emlékeztesse a történtekre.
Az első véset a bot alján volt, aztán egyre gyűltek felfelé haladva.
Az egyik bizonyára azt az éjszakát jelképezte, amikor Istennel birkózott, és az Izráel, „Isten harcosa” nevet kapta (ld. 1Mózes 32:28).
Egy másik arra az éjszakára emlékeztette, amikor Isten látomásban egy mennybe nyúló létrát mutatott neki, amelyen angyalok jártak le s fel.
Röviden: Jákób botja egész életének istenélményeit képviselte. Így nem meglepő, hogy Istent dicsőítve halt meg – és a botjára támaszkodva!
Most gondolj a súnémi asszony történetére a 2Királyok 4-ben!
A fia hirtelen megbetegedett és meghalt, ezért Elizeus előreküldte szolgáját, Géhazit a botjával.
Csakhogy Géhazi hiába érintette Elizeus botját a fiú arcához, nem történt semmi.
A gyermek csak akkor támadt fel, amikor maga Elizeus jött el (ld. 2Királyok 4:32–35).
A helyzet az, hogy nem támaszkodhatunk mások botjára, csak a sajátunkra!
Másvalaki istenélményeire nem hivatkozhatunk, csak a sajátunkra.
Amikor eljön az ideje, hogy szembenézz az élet kihívásaival – beleértve a halált is –, csak arra a hitre támaszkodhatsz, amely a te Istennel járásod során alakult ki.
Ezért elengedhetetlen, hogy lelki utunk során hűségesek és következetesek legyünk.
Ezért elengedhetetlen, hogy lelki utunk során hűségesek és következetesek legyünk.
Azzal, hogy haldoklása idején Jákób a botjára támaszkodott, lényegében ezt jelentette ki:
„Az az Isten, aki eddig megőrzött, megvédett és gyarapított engem, ő visz végig az út hátralévő részén is.”
Micsoda áldott bizonyosság!
