„Erre a három vitéz áttört a filiszteus táboron…” (2Sámuel 23:16)
Dávid tudta, hogyan neveljen ki vezetőket. Ő nem „használta” az embereit, hogy elérje, amit akar, hanem felismerte tehetségüket, lehetőségeket biztosított nekik a szolgálatra, amiért azután megjutalmazta és megbecsülte őket.
Ezért aztán készek voltak akár az életüket is áldozni érte.
A 2Sámuel 23:15–16-ban ezt olvassuk: „Dávid eltikkadt, és ezt mondta: Ó, bárcsak valaki vizet hozna nekem a betlehemi kútból, onnan a kapu mellől! Erre a három vitéz áttört a filiszteus táboron, vizet merített Betlehemben a kapu melletti kútból, elhozták, és odavitték Dávidnak.”
Nem lehet mások vezetését megtanulni úgy, hogy nem vezetünk. Végtére is a vezetés cselekvés. Vezetőkként hajlamosak vagyunk feladatokat kiosztani másoknak, ahelyett, hogy vezetői teendőket bíznánk rájuk.
De ha a vezetési feladatokból nem ruházunk át másokra – felhatalmazással és elszámoltathatósággal együtt –, akkor az embereink soha nem szerzik meg azt a tapasztalatot, amire szükségük lenne ahhoz, hogy jó vezetővé váljanak.
Ha vezető vagy, válaszolj őszintén erre a kérdésre: biztosítasz beosztottaidnak vezetési tapasztalatokat? Azt kérdezed, mi lesz, ha elrontják?
Számíts rá, hogy el fogják rontani!
De ha olyan embereket választottál, akikben valóban ott rejlik a vezetésre való képesség, akkor tanulni fognak belőle.
Dr. John Maxwell írja: „Ahogy egyre idősebb lettem, elkezdtem úgy tekinteni magamra, mint a tető eltávolítójára. Ez a legfőbb feladatom a csapat vezetőjeként. Ha le tudom venni a tetőt, hogy a csapatom tagjai kibontakoztathassák mindazt, ami bennük rejlik, akkor jól végzem a dolgom. Minél több akadályt el tudok távolítani az embereim útjából, annál nagyobb valószínűséggel fognak felnőni lehetőségeikhez.”
Dávid olyan vezetőket képzett ki, akiket aztán vitézekként ismertek. A te feladatod is az, hogy segíts másoknak fejlődni.
****************************
Dávid életének tanulságai (5)
„Ezek voltak Dávid utolsó szavai…” (2Sámuel 23:1)
Egy napon mindannyian meg fogunk halni, és egy haldokló utolsó szavait gyakran tartják fontosnak. A kérdés az: úgy éltél-e, hogy a tőled telhető legjobbat nyújtottad, és betöltötted-e Isten életedre vonatkozó tervét?
A Bibliában ezt olvassuk: „Ezek voltak Dávid utolsó szavai…” Vajon mit fogunk hallani? Dávid élete olyan volt, mint egy sakktábla: volt benne jó és rossz, nyereség és veszteség, győzelem és vereség.
Dávid megérte, hogy egyik fia megerőszakolta az egyik lányát, az egyik fia megölte egy másik fiát, a felesége elhagyta, a barátai elárulták és elragadták királyságát, a mentora megpróbálta megölni, a családja elutasította, és hosszú időt töltött barlangokban bujkálva.
Most, életében utoljára, megszólal. Vajon Góliátról fog beszélni? Vagy Saulról? Vagy Betsabéról?
Nem. „Így szól Dávid, Isai fia, így szól a magasra emelt férfi, Jákób Istenének felkentje, Izráel énekeinek kedveltje: Az Úr lelke beszélt általam, az ő szava volt nyelvemen. Izráel Istene ezt mondta, Izráel kősziklája így szólt hozzám: Az emberek igaz uralkodója, az istenfélő uralkodó olyan, mint a fölkelő nap reggeli fénye, mint a felhőtlen reggel, melynek sugarától eső után kisarjad a fű a földön. Nem ilyen-e házam Isten színe előtt? Örök szövetségre lépett énvelem, benne elrendezett és biztosított mindent. Minden javam, minden örömöm őtőle származik.” (2Sámuel 23:1–5).
Miért vannak ezek a szavak feljegyezve a Szentírásban?
A mi érdekünkben, akik Dávidhoz hasonlítunk: nem vagyunk ugyan tökéletesek, de szívünk hűségesen követi Istent.
