Az önmagunkért, a gondolatainkért és a tetteinkért való elszámoltathatóság nagyon fontos összetevője egy jó kapcsolatnak.
Néha azonban túl messzire megyünk azzal, hogy szinte betegesen felelősséget vállalunk másokért, majd ezt ürügyként használjuk arra, hogy kibújjunk a felelősség alól saját magunk és a körülményeink vonatkozásában.
Például egy nem tervezett terhességet okolunk azért, hogy nem mentünk egyetemre.
Vagy a boldogtalanságunk okának azt tartjuk, hogy a gyerekek kedvéért házasok maradtunk.
Annyira másokra összpontosítunk felelősséget vállalva az életükért, hogy nem szánunk időt megoldásokat keresni a saját helyzetünkre.
Végül minden bajunk és nehézségünk az identitásunk részévé válik.
Nem csupán panaszkodunk, krónikus panaszkodókká válunk.
Legyünk őszinték, néha a bajainkról szóló meséink csak kifogások, az igazság kitalált változatai.
Ezekkel próbáljuk elrejteni a tényt, hogy úgy döntöttünk: mindenki mást hibáztatunk a körülményeinkért, így nem kell felelősséget vállalnunk az életünkért.
A tény az, hogy mindannyian hozunk döntéseket az életben: menni vagy maradni, szembesíteni vagy szemet hunyni, panaszkodni vagy megoldást keresni.
Akár a házastársadról, akár a gyerekeidről vagy a szüleidről van szó, soha nem helyes felelősséget vállalni másokért, ha ezt csak azért teszed, hogy ne kelljen döntened arról, mit kell tenned magadért.
A Biblia azt mondja: „Mindenki a saját tetteit vizsgálja meg, és akkor csakis a maga tetteivel dicsekedhet, és nem a máséval. Mert mindenki a maga terhét hordozza” (Galata 6:4–5).
