Hannah Whitall Smith számol be egy körülbelül száz évvel ezelőtti esetről, mely ma is épp olyan aktuális, mint a holnap reggeli újság. Egy szekerező földműves észrevett egy nehéz zsákot cipelő férfit,
ezért felajánlotta, hogy elviszi egy darabon. Az idegen elfogadta a lehetőséget és felszállt a szekérre.
Ám miközben haladtak, ő tovább görnyedezett a hátán cipelt zsák súlya alatt.
A földműves megszólította: „Miért nem teszed le azt a zsákot?”
Az idegen így válaszolt: „Az túl nagy kérés lenne. Hálás vagyok, hogy viszel engem,
de soha nem várnám el tőled, hogy a zsákot is cipeld.”
Ezt tesszük mi is, amikor elfogadjuk Istentől az üdvösség ajándékát, de ragaszkodunk ahhoz,
Ezt tesszük mi is, amikor elfogadjuk Istentől az üdvösség ajándékát, de ragaszkodunk ahhoz,
hogy minden terhünket magunk cipeljük. „Vesd az Úrra terhedet, és ő gondot visel rád!
Nem engedi sohasem, hogy ingadozzon az igaz.” (Zsoltárok 55:23)
Isten nem fog cselekvésbe addig, amíg át nem adod neki a problémádat; akkor kezd munkába,
amikor felkérést kap.
Mi addig várunk, míg szétesünk, aztán csodálkozunk, hogy Isten miért nem segít.
„Nem kapjátok meg, mert nem kéritek” (Jakab 4:2). Kérted már Isten segítségét?
Letetted az ő kezébe a problémát bízva abban, hogy ő megoldja a javadra, és vársz türelmesen, míg megteszi? Ez nem passzivitást jelent, nem azt, hogy csak ülsz ölbe tett kézzel.
Azt kell tenned, amit helyesnek tartasz és amiben békességed van.
Tanuld meg felismerni, mi a te részed és mi Isten része, így megkíméled magad a kikerülhetetlen kudarctól, amikor azt próbálod megtenni, amire csak Isten képes!
Meghallgatható:
