Kisgyermekkorunk óta énekeljük ezt a karácsonyi éneket.
Valójában nem a Szentírásból való a szöveg, egy vers, melyet egy osztrák pap írt 1816-ban. Sorai egy újszülött gyermeküket dajkáló pár nyugodt képét festik elénk, holott nem valószínű, hogy csendes lett volna az az éj.
József és a vajúdó Mária nem a betlehemi Grand Hotel elnöki lakosztályába jelentkezett be a szamárháton megtett, kimerítő út után, hanem egy háziállatok szagával és duruzsolásával teli istállóba könyörögték be magukat, amely bizonyára minden volt, csak nem csendes.
Meg aztán, kérdezz csak bárkit, aki szült már gyermeket: még a modern fájdalomcsillapítók mellett és steril környezetben is ritkán marad csöndben egy szülő nő, legyen bármennyire bátor. Mária, József és Jézus számára aligha volt tehát csendes ez az éjszaka!
„Szentséges éj” – folytatódik az ének, és csakugyan ez volt a legszentebb éjszakája a világtörténelemnek. Isten ekkor indította el örökkévaló tervét, hogy az elveszettek Megváltójaként lejöjjön a földre. „Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket.” (2Korinthus 5:19)
Jézus azért jött, hogy magára vegye a kárhozatra ítélt emberiség bűneit, „hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne” (21. v.). Ennél nagyobb szentség nincs!
„Ragyogó békesség” – hangzik az eredeti szöveg, hisz azon a legszentebb éjszakán Jézus, a Világ Világossága örökre eloszlatta lelki és erkölcsi sötétségünket. Az elveszett bűnösök félelmét kiszorította az a békesség és örömteli bizonyosság, hogy ő mindenkinek örökre megbocsátott.
