(Zsoltárok 27:1)
Milyen reményük van az ateistáknak vagy az agnosztikusoknak? Semmilyen!
W. O. Saunders író mondta az American Magazine című folyóiratban:
„Szeretném bemutatni önöknek a világ egyik legmagányosabb és legboldogtalanabb emberét… azt, aki nem hisz Istenben. Be tudom mutatni önöknek az ilyen embert, mert én magam is ilyen vagyok, és miközben magamat bemutatom, egyúttal bemutatom a környezetében élő agnosztikusokat és szkeptikusokat is, mert mindenhol vannak ilyenek.
Meglepődne, ha tudná, hogy az agnosztikusok irigyelik az ön Istenbe vetett hitét, azt, hogy elhiszi, hogy a menny várja önt a túlvilágon, hogy áldott bizonyossága van afelől, hogy találkozhat szeretteivel egy másik életben, ahol nem lesz könny és fájdalom.
Egy agnosztikus bármit odaadna azért, ha el tudná fogadni ezt a hitet és az e hit nyújtotta vigasztalást, de ő csak a sírt és az anyagmegmaradást ismeri.
A sír után nem lát mást, csak azt, hogy a sejtek, melyekből egykor a teste és a személyisége összeállt, lebomlanak, de ebben a materialista szemléletmódban én nem találok semmi örömet…
Lehet, hogy bátornak mutatja magát, de nem boldog…
Néha vágyik egy botra, amire támaszkodhatna. Ő is keresztet hordoz. Számára ez a világ nem más, mint egy bizonytalan tutajon hányódni az örökkévalóság vizein, és semerre sem látni partot.
Szíve megszakad minden egyes értékes életért, akik a tutaján vannak – de csak sodródnak, sodródnak, sodródnak, senki sem tudja, hová.
De aki Krisztusban bízik, az bátran mondhatja: »Világosságom és segítségem az Úr, kitől félnék? Életemnek ereje az Úr, kitől rettegnék?«”
