A tolerancia nem csupán annyi, hogy elfogadjuk egymás különbségeit. Azt jelenti, hogy elfogadjuk: a másiknak joga van azt hinni, amit akar, és joga van hitének megfelelően viselkedni.
A lelki érettség egyik legnagyobb próbája, hogy készek vagyunk-e szeretni azokat és imádkozni azokért, akiknek világnézete és viselkedése elfogadhatatlan számunkra.
Ahelyett, hogy kárhoztatnánk a téves úton járókat, inkább úgy kellene tekintenünk rájuk, mint vakokra, akik a szakadék pereme felé tartanak. Reakciónk ne az ítélkezés legyen, hanem az együttérzés, és próbáljunk nekik biztonságosabb utat mutatni. Tisztázzunk valamit: az együttérzés nem jelent kompromisszumot, különben Istent is – aki szereti a bűnösöket, de gyűlöli a bűnt – kompromisszummal vádolhatnánk. Inkább próbáljunk mennyei Atyánkra hasonlítani!
A bibliai korban a zsidók lenézték a pogányokat, „kutyáknak” nevezték őket (ld. Máté 15:26–28).
De Jézus eljött, és ezeket a „kutyákat” is megváltotta és tanítványaivá tette.
Amikor Kornéliusz, a pogány százados házába hívatta Pétert, Péter vonakodott elmenni.
Később így magyarázta el neki: „Tudjátok, hogy tiltott dolog zsidó embernek idegennel kapcsolatba kerülni vagy hozzá bemenni. Nekem azonban Isten megmutatta, hogy egyetlen embert se mondjak szentségtelennek vagy tisztátalannak.” (ApCsel 10:28).
Isten gyökerestől kitépte ezeket a megrögzött hagyományokat, és új lehetőségeket nyitott az evangéliumnak.
Péter így folytatta: „Most értem meg igazán, hogy Isten nem személyválogató, hanem minden nép között kedves előtte, aki féli őt, és igazságot cselekszik” (ApCsel 10:34–35).
Lehetséges, hogy Isten a te gondolkodásmódod határait is tágítani akarja az ő dicsőségére?
Ha nyitott vagy erre, ő meg fog áldani.
