Emlékszel az első alkalomra, amikor a halál miatt végső búcsút kellett venned egy szerettedtől?
A temetésen olyan szavakat hallottál, mint elment, eltávozott, előre ment.
Ezek ismeretlen kifejezések voltak. Azon tűnődtél: „Hová ment? Hová távozott? Előre ment? Mennyire?” Amikor valaki az élettel betelve hal meg, azt el tudjuk fogadni.
De mi van akkor, ha erőszak következtében hal meg valaki?
Vagy egy betegséggel folytatott hosszú harc után?
Most, amikor leeresztik a koporsót a földbe, az álmaidat is eltemetik vele.
Pál ezt írja: „Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt” (1Thesszalonika 4:13–14).
Pál ezt írja: „Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt” (1Thesszalonika 4:13–14).
Ezek a szavak reménytelen gyászunkat reményteli szomorúsággá változtatják. Hogyan?
Úgy, hogy biztosítanak minket arról: újra látni fogjuk szeretteinket. Hát nem ezt szeretnénk hinni?
Arra vágyunk, hogy tudjuk: szeretteink biztonságban vannak a halálban is.
Vágyunk arra a megnyugvásra, hogy a lélek azonnal Istennel lesz. De merjük-e hinni?
A Szentírás szerint igen! A keresztyén ember halálakor azonnal Isten jelenlétébe kerül,
és gyönyörködik az Atyával és az előtte érkezettekkel való közösségben.
Ezek a szavak, melyeket egy hívő sírkövén olvashatunk, mindent elmondanak:
„Az elválás csak egy pillanatra szól, de a találkozás az örökkévalóságon át tart.”
