Minden gyermek vágyik atyja áldására, és minden atya arra hívatott, hogy megáldja gyermekeit. Amikor Izsák megáldotta a fiait, Isten nevében, a mennyből rá ruházott hatalommal cselekedett.
Az atyai áldás drága intézmény volt, ám hatékonysága azon alapult, hogy az apa nem puszta érzelgősségből vagy kivételezésből, hanem a hitét gyakorolva áldotta meg fiait.
Zsidó szokás szerint két eleme volt az atyai áldásnak:
Zsidó szokás szerint két eleme volt az atyai áldásnak:
Egy jelentőségteljes érintés. „Jákób közelebb ment apjához, Izsákhoz, aki megtapogatta [...]
Akkor ezt mondta neki az apja, Izsák: Gyere közelebb, és csókolj meg, fiam!”
(1Mózes 27:22, 26)
Egy ősatya áldásához a kézrátétel, a csók és az elfogadó, szeretetteljes ölelés is hozzátartozott.
Jézus pontosan tudta, hogy mire van szükségük a gyermekeknek, ezért olvassuk róla is:
„átölelte és kezét rájuk téve megáldotta őket” (Márk 10:16).
A szülők efféle szeretetmegnyilvánulásai mindmáig áldást jelentenek a gyermekeik számára.
Egy szeretetteljes szó. Jákóbnak ezt mondta az apja, mielőtt megáldotta őt:
„Fiam illata olyan, mint a mező illata, amelyet megáldott az Úr” (1Mózes 27:27).
Egy városlakó számára talán semmitmondóak e szavak, de Izsák fiainak sokat jelenthettek.
Mintha csak ezt mondta volna ez az idős pátriárka, aki a természetben élte le az életét:
„Ez az én fiam – igazi természetjáró, aki pont úgy szeret Isten teremtett világában időzni, mint én!” Nem is intézhetett volna ennél bátorítóbb szavakat a fiához!
Apák! Ne kritizáló, lekicsinylő vagy érzéketlen szavakat szóljatok, hanem olyanokat, amelyeknek ez az üzenete: „Nagyon büszke vagyok, hogy a gyermekemnek szólíthatlak!”
Apák! Ne kritizáló, lekicsinylő vagy érzéketlen szavakat szóljatok, hanem olyanokat, amelyeknek ez az üzenete: „Nagyon büszke vagyok, hogy a gyermekemnek szólíthatlak!”
