Hajlamosak vagyunk Ábrahámra úgy gondolni, mintha glóriája lenne. Dehogyis!
Nem egyszer, hanem kétszer is odavetette prédának a feleségét.
Amikor átutaztak Egyiptomon, Abrám ezt mondta a feleségének, Szárajnak:
„Mivel szép asszony vagy, félek, hogy az egyiptomiak meg akarnak majd ölni engem, hogy valamelyikük feleségül vehessen. Mondjuk inkább azt nekik, hogy a húgom vagy!” (ld. 1Mózes 12:11–13) A fáraó csakugyan beveszi Szárajt a háremébe – az állítólagos „bátyjának”, Abrámnak pedig egy csomó juhot, marhát, szamarat, szolgát és tevét ad cserébe.
Ahelyett, hogy bűntudatra jutna és tisztázná a helyzetet, Abrám csak megköszöni az adományt.
De ez még nem elég: később a Negev-sivatagban másodszor is eljátssza ezt a testvéresdit (ld. 1Mózes 20).
Miért nem mondott le róla Isten? Azért, mert Ábrahám sem mondott le Istenről!
Miért nem mondott le róla Isten? Azért, mert Ábrahám sem mondott le Istenről!
Ábrahám Istennel járva végül csak eljutott odáig, hogy ez kerülhetett be az önéletrajzába:
„Reménység ellenére is reménykedve hitte, hogy sok nép atyjává lesz, ahogyan megmondatott:
»Ilyen sok lesz a te utódod!« Mert hitében nem gyengült meg, amikor arra gondolt, hogy százesztendős lévén, elhalt már saját teste, és Sára méhe is elhalt. Isten ígéretében nem kételkedett hitetlenül, sőt megerősödött a hitben dicsőséget adva Istennek, és teljesen bizonyos volt afelől, hogy amit Isten ígér, azt meg is tudja tenni” (Róma 4:18–21).
A bibliai hősök is hétköznapi emberek voltak, mint te vagy én.
Figyeld meg ezt a kifejezést: „megerősödött a hitben”. Isten szándéka nem az, hogy elvessen, hanem hogy megerősítsen és az ő dicsőségére használjon.
A bibliai hősök is hétköznapi emberek voltak, mint te vagy én.
