Engedd, hogy a gyógyulás elkezdődjön!

„Uram, Istenem, hozzád kiáltottam, és meggyógyítottál engem.”

(Zsoltárok 30:3)

Azokról a dolgokról, amelyek nem számítanak, könnyedén beszélgetünk. 

De amikor a félelmeinkről, a magányosságunkról, a bűntudatunkról vagy a szeretethiányunkról van szó, bezárkózunk, és hallgatunk, mint a sír.

Nem akarjuk meghallani az igazságot, ha az nem tetszik. Hallottad a házastársad kérését, hogy szeretné, ha több időt fordítanál rá, vagy amikor a gyermeked azt mondta: „szeretlek”. 

És hallottad a sóhaját is, amikor semmit sem válaszoltál. Elmenekülsz és elrejtőzöl, mert vagy nem tudod, hogyan add meg neki, amit szeretne, vagy nem akarod megfizetni az árat. Mindannyiunknak megvannak a búvóhelyei: a munkánk, a szokásaink, vagy olyan kapcsolatok, melyek nem kívánnak őszinte érzelmeket. Ennek eredményeként bensőkben felgyülemlenek a dolgok. 

De minden menekülési technikánk még mélyebbre taszít a némaság örvényébe.

Isten olyannak teremtett, hogy szükségünk van érzésekre, érintésekre és érzelmeink kifejezésére. Meddig bújsz még álarcod mögé, meddig tagadod betöltetlen szükségeidet és elfojtott félelmeidet? Isten azt mondta: „nem jó az embernek egyedül lenni” (1Mózes 2:18). 

Ha továbbra is takargatod érzéseidet, soha nem fogod megtapasztalni a jó kapcsolat örömét. Dávid nem félt elismerni Istennek, hogy gyengének, szomorúnak, haragosnak vagy szeretethiányosnak érzi magát. 

Azt mondta: „Hallgasd meg panaszomat, Istenem, figyelj imádságomra! 

A föld széléről kiáltok hozzád, mert elepedt a szívem.” (Zsoltárok 61:2–3). 

Ha nem tudod kifejezni érzéseidet mások előtt, akkor kezdd azzal, hogy Istennek beszélsz róluk! Amit Dávidért tett, érted is meg tudja tenni. 

Fordulj hozzá még ma, és engedd, hogy a gyógyulás elkezdődjön!